Közös érdeke a páciensnek és a szakorvosnak egyaránt az, hogy az elért eredmény tartós maradjon. Ez nem is olyan egyszerû. A fogszabályozás egyik legnagyobb kihívása a tartós stabilitás fenntartása. Nem elég a fogat a megfelelõ helyzetbe hozni, a fogakat tartó csontszerkezet és a fogat környezõ lágyrészek, izmok (nyelv, ajkak.) adaptációját is biztosítani kell. Tudni kell azt, hogy a tartószerkezetek átalakulása hosszabb ideig tart, sõt, fõleg felnõttkorban nem is biztos, hogy maradéktalanul be is következik. Ezek után a következõk állapíthatók meg:

- Több vizsgálat szerint bizonyított, hogy minél korábban kezdheti el a páciens a fogszabályozást, és az biztosítja az állcsontok megfelelõ méretének kialakulását, úgy sokkal nagyobb esély van a késõi, tartós stabilitásnak.
- Amennyiben egy késõbbi életkorban kezdõdik a kezelés, úgy már figyelembe kell venni az állcsonti adottságokat, mielõtt a fogakat mozgatni kezdik hiszen van egy biológiai határa a mozgatásnak, amin felül szinte biztos, hogy a fogak késõbb visszamozdulnak. Esetleg a kezelés elején az állcsonti környezetet kell megváltoztatni sebészi, vagy egyéb módon (ld. helyteremtési lehetõségek).
- A fogszabályozás végén biztosítani kell a helyes funkciót, azaz a fogak,- vagy fogcsoportok helyes és kiegyensúlyozott terhelését.
- Ugyancsak fontos a jól megtervezett helyfenntartás. Ennek része lehet (különösen felnõttkorban és alsó, vagy felsõ metszõfog-torlódások esetében) egy rögzített helyfenntartó behelyezése a metszõfogak nyelv-felöli felszínére. Ugyancsak fontos a kivehetõ helyfenntartó készülékek megfelelõ alkalmazása.
- Bizonyos esetekben, fõleg a metszõfogak területén, a késõbbi visszamozdulást elkerülendõ, a fogakat tartó rostrendszert meggyengítõ kisebbfajta sebészi beavatkozással lehet még a késõbbi stabilitást támogatni.

Ezen lehetõségek közül a kezelési terv során tervezi meg a szakorvos, hogy melyeket építi be az adott páciens kezelésébe.